Kávéházi capriccio
/Kiss Lacinak/
Fehér inget húztam, látod, hiszen régen nem találkoztunk, én ünnepre készültem, barátom: csendes emlék-óceán, régmúlt idők halk fuvalma, zúgása ült, dobolt fülemben. De félek is, félreismertük volna egymást, mi ketten? Nem egyre üt, lüktet szívünk? Szikár agyunk nem úgy szűr, lobbant-e rá a láng-óceánra? Tán nem ember lény vagy-e te is, jó atyám, istenem? Ó, csak szagold a földet, a párásan pállott-laza bölcsőn ringó temetőnket, szemünk fényét, a gyermek újszülöttet, csak szagold önzőségünk, túrd bele orrod és szívj mérget is, hát ember vagy te, te is! Csorog a lé, a nyálunk, izzadsz bűzös képeket, rossz alapra raknál hét- mérföldes rút épületeket, tornyos házat, bazárokat; zsivajgósan zsúfolt pince mélyén lapos szent képeket pingálsz-piszmogsz hazugan, míg már magad sem tudod, hogy neved mi s hogy a földre mért tetettél, nem: csak búsan vizionálsz itt, valahol benn és lent a lukban itt, együtt, velem. Legyen elég, ne kínozzuk egymást! Hisz mégiscsak az eleven élő életed, a sugárzó hit táplálta jóságos szeretet, az köt minket össze régóta már; nyaf-nyaf sajgó nemzedék mi nem vagyunk, no vedd korsód és igyál!