Almafa(-)virágzás után

Sosem tudtam vala, mit is érezhet az,
kinek gondja több, mint a jól kifejlett gaz.

Nem éreztem soha, mire jó az élet,
hunyorogtam tőle és még mindig félek.

Nem találom helyem, de nem is keresem,
mert az mi bennem van, már rég nem szeretem.

Sokaknak tetszek, és tetszik, mit én teszek,
változni akarok, hogy még jobban tessek.

Ez persze jó nem lesz, és nem is segít már,
ami volt elmúlt, vége, keseregni kár.

Megváltozva, máshogyan semmivé leszek,
az mi értékes volt, örökre elveszett.

Keressem magamat, és fogadjam is el?
Mire jó az, és ki a fenét érdekel?

Tudom én, tudom én, van sok, ki segít,
nem felejt el engem és csöppet sem tágít.

Ott marad mellettem, küzde helyettem is,
és átérzi azt, mit is érez, ér e Kiss.

Most kicsit örülök, verset imitálva,
erőm újra érzem, végre­valahára.

Ez persze csalás, tudom én is nagyon jól,
mert e vers oly bizony, mint egy rozoga ól.

Toldozott, foldozott, fantázia nélkül,
csak azért van itt, hogy menten meg ne vénülj'.

Átkozott, sánta rímek halma nem segít,
hiszen ez már nem te vagy, bárhogyan is hív.

Az maradok, ami voltam. Már nem, soha;
nem segíthet más, csak az a drága csoda.

Segíts, segíts, segíts - ezt, ezt üvöltözöm,

de mind ki hallja ezt, megértve a zűröm,

nem tehet semmit én értem soha többet,
bennem már kicsorbul minden vidám ötlet.

Elvesztettem valamit, elvesztek mindent,
és ha így folytatom, nem lesz semmi itt bent.